A mai nap súlyos tricepsz-izomlázzal küszködök - hála a TRX edzésnek - a délutáni szundításnál alig bírtam magamra húzni a takarót. Pedig imádom a hűvösét, meg az ágyam is. Rugó nélküli,egyszemélyes ( ha lesz embere,majd alszik rajta, jóvanazúgy! ), extrapuha, valami anyámtudja milyen kókuszháncsréteg is van benne -  de füle nincs, hogy tudjam cipelni vagy forgatni. Néha anyámmal alszom,de szigorúan átviszem Életem Matracát a franciaágyukra, nehogy kitúrjon a részemről. Csakhogy Vanya horkol... így nem nagyon alszom, de legalább nem vagyok egyedül.

  Mostanában sokszor érzem egyedül magam. Nem olyan régen szakítottam azzal az emberrel,akit még mindig szeretek. Már nem szerelemből,de szeretem. És ezt onnan tudom,hogy rajtam ül az érzés,hogy elhagytam valami fontosat. De meg kellett tenni,nem volt más út, messze tanulunk egymástól és nekem szükségem van a közelségére. Húsz évesen nem bírjuk ki,hogy kéthetente egyszer szuszogjunk egymás hajába. Egyszerűen nem. Akkor minden program ami a szellemi és lelki fejlődésünket előrevinné -  sztornó, helyette mágnes-effektus: öleljük egymást és mosolygunk. Na ezt nem bírtam tovább.
Azóta néha írunk egymásnak, az elején ő többször. Írta mi van vele, mit csinál. Kaptam döglött-malac szelfit, disznót vágtak. Aggódik értem. Én is. Aztán én írok neki,nem bírom ki. De nem szabad! Mert így sosem engeditek el egymást. Tudom. Talán nem is akarom. De el kell. Majd emlékezünk. Örökké.